Francis Poulenc: Un soir de neige (Paul Éluard)

ERDŐS ÁKOS

A nyomtatott kottában (Edition Salabert) az „à Marie-Blanche” ajánlás olvasható. A kéziratban egy ennél lényegesen hosszabb és bővebb mondat: „Karácsonyra Marie-Blanche-nak szeretettel Francis. 44. december 25-én. Nézze el azt, hogy ez a kantáta a havon/a hónál hirtelen tele van sárral, iszappal.” Mire utalhat a „sárral, iszappal” kifejezés? A kérdésre a választ a történelmi háttér, valamint az alkotók, Éluard és Poulenc a II. világháború időszakában kifejtett politikai, közéleti és művészeti tevékenysége adja meg . Éluard tevőlegesen is kivette részét az ellenállási mozgalomból, sőt annak egyik eszmei vezéralakja volt. Költészetében igen fontos helyet foglalnak el a háborús versek. Poulenc személyesen nem volt részese a hadi eseményeknek. 1940. június 2-án ugyan mozgósították, de hamarosan, július 18-án sikerült leszerelnie. Műveivel azonban ő is felsorakozott az ellenálló művészek közé. A háborús időszak két nagy jelentőségű alkotása a Figure humaine és az Un soir de neige kantáták a háború szörnyűségeit átélő ember gyötrődéseit, a békébe és a szabadságba vetett hitét fogalmazzák meg mélyen humánus hangon.

Éluard az Un soir-hoz a verseket már meglévő köteteiből válogatta. Az első a „Méltó az életre” (Digne de vivre) című 1944-es kötetből való, a további három pedig az 1942-ből származó „Költészet és igazság” (Poésie et vérité) címűből. Poulenc minden tételnél az adott költemény első sorát alkalmazta címként.

1. Sok kanálnyi hó…

2. Jó a hó…

3. Roncsolt fa…

4. Éj, hideg, magány…

Mind a költemények, mind a zenemű a háborús időkben keletkezett. A szövegek nem utalnak konkrétan a háború eseményeire, inkább annak élményéből fakadó, általános érvényű emberi érzéseket, gondolatokat tárnak fel. A mű keletkezésének dátuma 1944. december 24-25-26., karácsony. Véleményem szerint ennek is fontos jelentése van. Az emberekben a karácsonyról kialakult kép idillikus, tiszta, fehér havas, békés, meghitt, melegségével szemben a versek rideg, komor, kietlen hangulata éles kontrasztot jelent. Ez a karácsony, a háborúban megélt karácsony, nem lehet olyan, mint a többi. Talán erre utal Poulenc, akkor amikor azt írja az ajánlásban, bár karácsonyi ajándéknak szánja művét, mégis tele van sárral, iszappal. A télnek az elmúlással, a halállal való azonosítása, hol kimondva, hol kimondatlanul végig jelen van minden tételben. A versek lelki folyamatokat, hangulatokat, érzelmeket jelenítenek meg. Az űzött vad, a roncsolt fa, a börtönéből kitörni vágyó ágak mind az embert jelképezik. A kiszolgáltatott, magányos, rettegő, kiútkereső, elgyötört, meghasonlott, de mégis az élet győzelmében reménykedő embert.

I. tétel – Sok kanálnyi hó…

Sok kanálnyi hó
Tapad fagyott lábunkra
És kemény szavunk koppan
A tél konok fején
Minden fának joga van nőni
Minden kőnek heverni a földön
Minden pataknak csurgatni vizét
És nálunk nincsen tűz
Nincsen tűz

A tétel kezdete a Poulenc általa nagyon kedvelt unisono kezdések egyik legszebbike. A nyitó unisono után fokozatosan nő a szólamszám és egyre jobban kiteljesedik a hangzás a tétel vége felé. A 8. ütemtől három, az 1-es számtól öt szólam, majd a 2-es számtól a teljes 6 szólamú kórus énekel. Ezzel a fokozatos kinyílással szépen követi Poulenc a vers gondolati fejlődését. A nyitó téli kép és a középső sorok természeti hasonlatai után Éluard a záró sorban mondja el a lesújtó lényeget: „És nálunk nincsen tűz”.

II. tétel – Jó a hó…

Jó a hó, fekete az ég
Szárazak az ágak
Végzetesek az erdő csapdái
Gyalázat az űzött vadnak
Szívébe lőtt nyílvessző a menekülés
A szörnyű zsákmány nyomában
Merész a farkas
Mert ő a legszebb és
Mert őt nyomja
A halál végtelensége
Gyalázat az űzött vadnak
Szívébe lőtt nyílvessző a menekülés

Az első tétel szinte belenyugvó melankóliája után a második tétel lényegesen drámaibb, mozgalmasabb hangvételű. A költemény fő gondolatai a menekülés, üldözöttség, megaláztatás, kiszolgáltatottság. A szöveg kezdete ismét természeti képet fest, de itt egy pillanatig sem hagy kétséget a költő a folytatás drámaiságát illetően. Fekete ég, száraz ágak, végzetes csapdák vészjósló képei sorakoznak egymás mellé. A sötét, komor hangvételt erősíti a c-moll hangnem is. A középrész, amely a halálnak kiszolgáltatott űzött vadként állítja elénk az embert, a tétel kezdő motívumával indul. Ezt követően az egész mű talán legszebb és legkifejezőbb pillanata következik. A „Szívébe lőtt nyílvessző a menekülés” (La fuite en fléche dans le coeur) sornál az előző c-moll zárlat után egy nyolcad f-moll felütést követően egészen váratlan irányba, e-moll akkordra lendül a kórus. Kivételes szemléletességgel jeleníti meg Poulenc ezzel a harmóniaváltással a hasonlatban megjelenő hirtelen célba röppenő nyílvesszőt.

III. tétel – Roncsolt fa…

Roncsolt fa, kallódó fa
A téli utat sínyli
E hajón a hó megvetheti lábát
Fa-menedék, örökre korhadt, hol álmodom
A tenger vaksi tükréről
Nagy jeges víz ragadja el a megfúltakat
Tested tömege szenved, gyengülök
Szétszóródom, bevallom életem, bevallom halálom
Bevallom, embertársaim,
Rocsolt fa, kallódó fa, elhalt fa

Ennek a tételnek a legzaklatottabb, legkuszább a szövege. A költeményt szürrealista álomszerűség jellemzi. Látszólag összefüggéstelen, nyomasztó képek tolulnak elő, a halál, a vég képei. Az első sorok mozdulatlan, halott csendet árasztanak. A roncsolt, kallódó, örökre korhadt fa az élet pusztulását jelképezi. Utána izgatott, zaklatott hangvételben folytatódik a vers. Olyan érzést kelt az emberben, mintha egy rossz álom elevenedne meg. A tengeren hányódó hajót látunk, fuldoklókat, akiket elragad a víz. Majd mintha a haldokló helyében lennénk. Feltartóztathatatlanul közeleg a vég: „gyengülök, szétszóródom”. Aztán mintha a halál előtti pillanatok utolsó gondolatai cikáznának végig az ember agyán. Az élet és a halál végletes ellentéte, a végső kétségbeesés, amelyben mindent bevall az ember.

IV. tétel – Éj, hideg, magány…

Éj, hideg, magány
Gondosan bezártak,
Az eget is elreteszelték,
De az ágak a börtönben is keresték útjukat,
A fű körülöttem rátalált az égre,
Börtönöm összeomlott,
Az élő hideg, az égő hideg kezébe vett
Kezébe vett, kezébe.

Az előző tételek sötét, komor, olykor súlyosan drámai hangvétele után frenetikus hatású az a felszabadult hangulatú unisono dallam, amellyel a tétel indul. A kezdő előadási utasítás, „Eclatant” (erőteljesen/ragyogóan) nagyon kifejező. Bár a vers első sorai még nem utalnak hangulati változásra, a magány és bezártság gondolatait fogalmazzák meg, a zenéből egyértelműen érződik a felszabadultság. Az 1-es számnál aztán szöveg és zene tökéletes egységet alkot. Az „A fű körülöttem rátalált az égre” sornál Poulenc ismét csodálatos kifejezőerővel jeleníti meg a szöveg tartalmát. Az 1-es szám utáni harmadik ütemben nagy erővel kitartott akkord felett az újonnan belépő szoprán szinte ujjongva szárnyal fel a „bé”-ig.

Nehéz megfejteni a mű lezárásának tartalmi mondanivalóját. A versből nem derül ki pontosan, hogy a hideg, amely eddig a halál közelségét jelentette, továbbra is azonos jelentést hordoz-e, vagy ebben a szövegkörnyezetben új tartalommal bír. A vers egészének optimista hangvétele a befejezés felé haladva egyre fokozódik. Az utolsó sorok végletes ellentétei: „élő hideg, égő hideg”, valamint a „kezébe vett” sorok sokféleképpen értelmezhetőek. A zenei megfogalmazás több támpontot ad. A „Börtönöm összeomlott” sor legyezőszerűen kinyíló akkordsora után a 2-es számnál kezdődő záró szakasz zenéje a mű során eddig soha nem hallott erővel, szinte győzedelmes hangvétellel szólal meg. A tenorban felfelé törekvő kromatikus menet, a bariton felugró oktávlépései, valamint a nőikar ünnepélyes menetelő jellegű motívumai mind diadalmas hangulatot árasztanak. Ugyanakkor a zárlatban az előzmények után egészen váratlanul nagy erővel szélesen felrakott esz-moll akkordra lép a kórus.

A IV. tétel szövegéül szolgáló vers 1942-ből való. Éluard számára ekkor semmi nem indokolta, hogy versének pozitív kicsengést adjon. Ezért valószínű, hogy a hideg és a magányosság, a költemény alapmotívumai és a vers középső részének természeti képei csak a szabadság utáni vágyat és a reményt fogalmazzák meg. Poulenc a művet – mint már említettem – 1944 karácsonyán írta. Az ő esetében hiteles lehetne egy pozitív hangú befejezés. De Gaulle augusztus 26-án bevonul Párizsba, ezzel legitimálva az új francia államot és az ország nagy része ősszel felszabadul, de a háborúnak ekkor még nincs vége. Talán ez vezeti Poulencet arra, hogy bár diadalmas a tétel utolsó része, de a zárlat mégis drámai erővel mollba fordul. Elképzelhető azonban az is, hogy felesleges ennyire konkrét okokat keresni, és az igazi válasz sokkal elvontabb és a lélek mélyén keresendő.