“Ott túl a boldogság járja
mind ott a szép, mind a jó
Jaj, itt nincs vígaszt adó”

(Charles d’Orléans – Nádas Katalin fordítása)

A XIV-XV. század fordulóján, 1394-től 1465-ig élt a középkori francia líra késői betetőzője, Charles d’Orléans. Gyötrelmekkel, kudarcokkal teli életéből fájdalmas hangú, mélabús költészet fakadt.

A királyi család tagja volt. Nagybátyja VI. Károly francia király volt, fia XII. Lajos néven lépett trónra. Anyja Valentine milánói hercegnő volt. Ifjúságát kifinomult, rendkívül művelt környezetben, a blois-i kastélyban töltötte. Tízévesen már magas fokon művelte a latin nyelvet. Félelemnélküli János (Jean-sans-Peur) burgundi herceg 1407-ben megölette apját, Louis d’Orléans-t. A következő években újabb családi tragédiák érték. Előbb anyját, majd hitvesét is elvesztette. Hogy bosszút álljon apja haláláért, az Armagnac-házzal szövetkezett. Az ily módon kirobbant főúri viszály csak még nehezebbé tette a százéves háború miatt amúgy is súlyos belpolitikai helyzetet. 1415-ben 21 éves volt, amikor a franciák vereségével végződött azincourt-i csatában sebesülten angol fogságba került. Teljesen elszigetelve a politikai élettől a költészetnek szentelte magát. Huszonöt évnyi raboskodás után térhetett haza. Visszaérkezve igyekezett bekepcsolódni a hazai politikai életbe. Közvetítő szerepet szeretett volna vállalni a királypárti Armagnacok és az angolbarát Bourguignonok között, de próbálkozása nem járt sikerrel. 1447-ben hadba vonult az itáliai Asti városa ellen, hogy anyai örökségét megszerezze, de itt is kudarcot vallott. Életének hátralévő részében a világtól elvonulva élt blois-i kastélyában. Ekkortól nevezték kortársai Közöny hercegnek (le prince Nonchaloir). Költők egész udvartartásával vette körül magát. Udvarában ebben az időben Villon is megfordult.

Szomorúsággal teli, hányattatott élete tükrözodik vissza melankolikus, fájdalmas költészetében. A francia történelem egyik legsúlyosabb válságkorszakában élt, a versírást tiszta, könnyed szórakozásnak tekintette. Az új korszak, a reneszánsz hajnalán művei inkább a középkor lovagi líráját idézik; annak végletekig kifinomult, utolsó gyöngyszemeit alkotta meg. Témái is a korábbi évszázadok hagyományait idézik. A természet szépségeit és a szerelem gyötrelmeit énekli meg. A hagyományos formákat – rondó, chanson, ballada – tökéletességig fejlesztő műveinek sajátosan személyes hangja mégis kiemelkedővé teszi költészetét. Visszatérő motívuma verseinek a szomorú vágyakozás, a honvágy.